Tegnap körülbelül 6 verset írtam...most felrakok ide párat...remélem tetszeni fog...:)
Év
Januárban pezsgő folyó mámora bódít még minket,
Pedig az óévnek már mindenki búcsút intett,
Februárra végre kiszáll fejünkből az alkohol,
S mindenki keresi a tavaszt, de hol?
Március csak lassan jő el, s még mindig fagyosan,
Viharfelhők szállnak az égen, s fúj a szél haragosan.
Áprilisnak bolond, borongós léte elbúsítja az embert,
Szinte hó esik, pedig építeni senki sem akar hóembert!
Május fénye ránk köszönt, s végre minden másképp megy,
A látóhatár szélén kéken tündököl a legmagasabb hegy.
Júniussal napfényözön várja a nyaraló népet,
’ Megégett a lábam ’- kiáltotta valaki, mikor mezítláb a betonra lépett.
Július hőségében majd meg pusztul minden élő,
Talán aszály jön, s félő,
Augusztus csak még rosszabb lesz,
Sőt! Augusztus 20-ra talán viharkabátot vehetsz,
Szeptemberben vénasszonyok nyara melenget még minket,
De lassacskán az év a nyárnak búcsút intett,
Októbernek bágyadt csendjét csak egy dolog rázza fel:
31-én végre Halloween jön el!
Novembernek zimankója csontig dermeszt mindent,
Én is mindjárt megfagyok három pulcsi alatt, itt bent!
Decemberre végre eljön ez évnek utolsó pár hete,
S a hógolyózásnál még kesztyűben is fázik mindenki keze.
Csak Lindának
Sokszor voltam úgy, hogy minden elveszett,
És már egy mélyedés jelzi a végső fekhelyet,
Ahová a koszorút is odarakta a gyászolók népe,
Mert az én életemnek lett vége.
De mindig ott voltál te, mint utolsó remény,
Sírig tartó bátorítás, és önzetlen erény,
Aki lelket önt még abba is, kinek már nincs
Lelke, kinek már semmilyen kincse sincs.
Így utólag, mást már nem mondhatok, csak azt,
Köszönöm, mert te voltál, aki a szívemre ragtapaszt
raktál, ha fájt, s átkötözted, ha vérzett
az az évszázados seb, s a végén a fájdalomból már semmit sem érzett.
Köszönöm hogy voltál,
Köszönöm, hogy vagy,
Köszönöm, hogy belém reményt és hitet oltottál,
S remélem te vagy az a barát, ki soha el nem hagy.
Feltámadás
Minden, minden most kezdődik el!
Kérdéseidre még csak egy-egy hóvirág felel,
De lassan, amint fejét a hó alól elődugja,
Harsány énekre zendül a megannyi dudva.
Bágyadt fejét kecsesen emeli fel az ibolya, s püspökös
színét megvilágítja az égen átsuhanó üstökös,
Melynek fényében csodálja szirmait a nárcisz, s fátyolos
ruháját simítgatja, miközben a tulipán mámoros
illata elbódítja a megfáradt utazót, ki letelepszik a még
épphogy csak rügyedző fák ágai alá, és akkor felragyog az ég,
S új életre ébred az orgonabokrok lombja,
Millió virágát a cseresznyefa is kibontja,
Illatruhát ölt a cseresznye és barackfák zöme,
S eláraszt mindent a mézédes illatok özöne.
Holdciklusok
Telehold. Az égen isteni fényében ragyog a nemes hölgy,
S sokszor szikár alakjára most jó néhány kilót felölt.
De őt is megviselik az éjjeli fergeteges órák,
S most már rámegy az eddig szűk anorák,
Ó, jaj! Már csak fél alakja látszik,
Másik felével az éjsötét játszik,
S ha tényleg elfogy?
Mégis hogy
éli túl?
…
Túl éli
egyáltalán?
Elvész a sötét asztalán?
Nem! Újra asztalhoz ül, s eszik,
Míg telt idoma vissza nem nyerik
ősidei méreteit, s Ő megint szép nem lesz,
Magára megint XXL-es méretű ruhákat vesz.
S aranysárga, orcája ismét betölti majd az éji eget,
Igen…láthatjuk még majd az ében táncparketten eleget.
Újhold
Nesztelen suhog a sás,
Magának a sün éjjelre vackot ás,
Lágyan hullámzik az égszín tó tükre,
Sötétség borult Földünkre.
Az éji úrnő fátyol rejtekében rója táncát,
S itt-ott elhullajtja fénylő nyakláncát,
Útja nyomán felragyog az éji égen
A Tejútrendszer képe a sötétkékben.
Az úrnő cipője kopog az ében padlón,
A csodálatos látvány úrrá lesz minden halandón,
Mert ma éjjel egy titokzatos szépség uralja az eget,
S nem világítja meg fény, arcán a sok-sok heget.
Lassan már nem tudok írni, mert a pennát már nincs mibe mártani!
Egyre fogy a tinta, már nem lesz elég egy újabb versre,
Fekete s lila színe lassan kifakul, veresre.
Ó jaj, most mégis mitévő legyek?
Újabb üvegnyit vegyek?
Nincs rá pénzem,
Végem!
Utolsó kommentek