Csak egy kósza pillanat volt,

Miközben a nap épp lámpát olt,

S akkor láttalak meg, az alkonyati fényben,

S már akkor tudtam: nem földi lélek lakozik e lényben.

Sose mertem a közeledbe menni,

Sose mertem mindent egy lapra feltenni,

Mindig is féltem ha megláttalak,

Pedig mennyiszer megcsodáltalak!

Sokszor találkoztunk, de mindig csak hallgattam erről,

S tudom, ez az érzés nem mindig olvasható le egy emberről,

De már nem bírom tovább magamban tartani,

Mert csak a te hangod akarom hallani!

Mintha hirtelen kitavaszodna a réten,

S ezer csillag tündökölne az éjszakai égen,

S a tavasz, te vagy a lelkemben,

S szemed csillagait is szívembe rejtettem.

Mert csak téged látlak földön és égen,

Izzó tűzvörösben és lágyan hullámzó kékben,

S te vagy nekem a kiút a télből, az új élet szirma,

S az sem érdekel, ha tudják, ki az, akinek a verset e magányos szív írta...

Ezt csak 1 lánynak...nem tudom, hogy tudja e, hogy tetszik...:) de igen, nagyon tetszik :)