kis részletek, melyek még sosem váltak teljes verssé...
Kiátkozott szívek helyén,
Már utat tört a bánat,
Az üdvözítő csókja híján,
Elmúlásra várnak
Már nincs benned félelem
A fájdalom eltűnt rég,
Szörnyen súlyos a csönd,
Belereng az ég.
Nem tarthat vissza semmi
Téged zuhanni hív a szakadék.
Halkan dúdol a csönd, azt súgja:
„Meggondolhatod még”
Már utat tört a bánat,
Az üdvözítő csókja híján,
Elmúlásra várnak
Már nincs benned félelem
A fájdalom eltűnt rég,
Szörnyen súlyos a csönd,
Belereng az ég.
Nem tarthat vissza semmi
Téged zuhanni hív a szakadék.
Halkan dúdol a csönd, azt súgja:
„Meggondolhatod még”
-----------------------------------------------------------------------------------
Érted
A sötét, rettentő hidegben ülni,
Árnyékként válladra vetülni,
Átkarolni, mint egy kósza árny,
Még akkor is, ha nem vagyok más, csak egy talány.
Szellőként borzolni hajad,
Én lennék a szél, ki az úton veled együtt szalad,
Én lennék hűs, ki pihentet, ha kimerültél,
Én lennék a hős, ki megment, ha bajba kerültél.
Apró cseppként válladra esni,
Minden egyes szavadat lesni,
Könnycseppnek lenni, s legördülni bársony bőrödön,
Veríték lenni, miközben kezed megpihen ezüst tőrödön.
Levegőnek lenni, ha sóhajtasz,
Víznek, ha szomjadra enyhítést óhajtasz,
Tűznek, ha fáznál hideg éjeken,
Én csak érted vagyok egyetlenem.
------------------------------------------------------------------------------------
És utoljára azt a 2őt, melyek számomra a legtöbbet jelentik:
Ő, aki már akkor is ismert
Barátok álltak a folyosó végén,
Én a sarokban kuporogtam, egy fapadnak szélén.
Mereven figyeltem, ahogyan nevetnek,
És hogy rám egy pillantást sem vetnek.
Kitárt karokkal állok,
Még mindig egy hívó szóra várok,
Vágyakozva nézek felétek,
De nem indulok, mert félek.
Pedig már régóta várok rátok,
Ujjongva felétek kiáltok,
De csak álmomban, itt vagyok bátor,
Most csak állok, mint egy földbe vert sátor.
Egyszer régen, álmomban már láttam,
Miközben egy hideg sikátorban álltam.
Ott állt, barátok gyűrűjébe zárva,
Arcán mosollyal, mintha valakit várna.
Aztán felém fordult,
Mögötte a tömeg egyet mordult,
De ő ügyet sem vetett rájuk,
Mindketten csak ezt a percet vártuk.
Odajött, majd köszönés nélkül,
Némán néztük egymást,
Hallottuk, amint szívünk megélénkül,
Megeresztettünk egy félénk mosolygást.
Most azonban ez nem álom,
A saját szememmel látom,
Amint odasétál a padhoz, melyen ülök,
Felé rémült, csodálkozó pillantást sütök.
Megszólalni nem tudott,
Arcán át egy mosoly futott,
Majd fejét megmozdította a többiek felé,
Azt akarta, menjek a barátai elé.
Lassan felálltam a padról,
Kezem lecsúszott a lapról,
A könyv a földre esett,
De rá senki egy pillantást sem vetett.
Megint rám nézett,
Szívem valami különöset érzett.
Bólintott, mintha tudná minden gondolatom,
És már tudtam, hogy én is akarom.
Mintha ezer éve jóban lennénk,
És minden akadályt együtt vennénk,
Olyan barátok lettünk,
És egykori gyávaságunkon együtt nevettünk.
-----------------------------------------------------------------------------------
WE
A day in the past,
What was, but it lost,
My heart was broken by the people,
They thought that, I’m an object, or a vehicle.
But, I found you, and you was only smiling,
And I couldn’t speak, but I was trying.
You looked at me, and I remembered you,
You were in my dream, you were the knight too,
Who saved my life,
When I hold the knife
In my hands.
Now, I’m just crying,
’Bout the killing-trying,
’Couse I was stupid and bad,
I wanted to do things, very mad.
But when I saw you,
I forgot everything,
I was happy too,
And I wanted to singing.
’ Couse I knew,
I found something new,
Something brighter,
Lighter than the lighter.
A real best friend,
Who never leave me,
Who’ll with me till the end,
And not I and you, just only WE!
Utolsó kommentek