Íme egy vers, amivel egy pályázaton is indultam...még nincs meg a végeredmény :)
Szeptember 11.
Veszteség. Csak ez az egy szó,
Amivel e szörnyűség leírható.
Az ikertornyokba csapódó repülő,
A robbanások és szirénák zajába vegyülő
emberi üvöltések, egy sikítva alázuhanó test,
Mely az aszfaltba csapódva véres foltot fest.
És a torony, mely akár egy kártyavár,
Döbbent csönddel övezve megáll,
Majd, mintha csak egy fuvallat döntené,
Égzengés közepette dől a föld felé.
Maga alá temet minden élőt,
Sírva menekülőt, rettegőt és félőt.
Lepereg a homokszem az apró
üvegben, betelik lassan a rég elkezdett napló,
De a világ nem felejti a veszteséget,
Szívében megőrzi az egészet, mert
Ők, akik örökre elmentek, akiket az isten nem bottal vert,
Akik sokkal rosszabbat kaptak
a halálnál, mert nem csendben és nyugalomban halhattak,
A százak, akik örökre elmentek,
A szívekbe egy soha el nem múló jelet festettek,
Egy jelet, mely felidézi az emberi kegyetlenséget,
És a mindennél...a mindennél fájóbb veszteséget.
Utolsó kommentek